A hajléktalanság, azaz az otthon hiánya, a szükségletek legnagyobb hiányának tekinthető, s mint ilyen, egyértelműen negatív hatással van az érintettek mentális egészségére. Azonban nem csupán a lakhatási problémák befolyásolják negatívan a hajléktalan személyek mentálhigiénéjét, a fedélnélküliség jóval komplexebb módon fejti ki kedvezőtlen hatásait. Ahogyan Buda is rámutat, a lelki egészség nagymértékben függ az egyén kulturális hátterétől, szociális kapcsolataitól és környezetétől. A mentális egészség szorosan összekapcsolódik az életmóddal és az életmódbeli változásokkal. A változásokhoz való sikeres adaptáció esetén az egyén kiegyensúlyozott lehet, míg az esetleges adaptációs nehézségek feszültséghez és mentálhigiénés zavarokhoz vezethetnek (Buda, 1994).
Ahogyan Hajduska is megfogalmazza, a hajléktalanná válás különösen súlyos formája az egzisztenciális krízisnek, ami nem csak a személy fizikai biztonságát veszélyezteti, hanem mély pszichológiai sebeket is ejt. Az egzisztenciális krízis a létezés mélypontjait jelenti, ahol az alapvető szükségletek – Maslow elmélete szerint – nem teljesülnek, és az ember életének stabilitása megrendül. Ezek a helyzetek súlyos pszichológiai hatással bírnak az érintettekre, jelentősen csökkentve az önértékelést, az életkedvet, és szélsőséges esetben akár öngyilkossági kísérlethez is vezethetnek (Hajduska, 2022).
Ráadásul azok, akik hajléktalanná válnak, gyakran már korábban is pszichológiai sérülésekkel küzdenek. Hajléktalanságuk során ezek a nehézségek tovább súlyosbodnak, a traumák mélyülnek. Feitel és munkatársai szerint a korai traumák és az ezekkel összefüggő viselkedési és érzelmi zavarok olyan problémákat okoznak az egyén életmódjában, kapcsolataiban és stresszkezelési képességében, amelyek elősegítik és megerősítik a hajléktalanság kialakulását és fenntartását (Feitel, 1992).
A hajléktalanság negatív hatással van továbbá az érintettek önbecsülésére, énképére is.
Az azonnali szükségletek prioritása és a kényelem nélküli, rendezetlen körülmények hatására kedvezőtlen változások következnek be az érintettek énképében. A hajléktalan személyek továbbá gyakran szembesülnek társadalmi előítéletekkel, ahol az általános nézet szerint a hajléktalanságuk oka saját magukban, és nem a külső körülményekben keresendő. Ezekkel a negatív megítélésekkel, idővel maguk a hajléktalanok is azonosulni kezdenek. Ez a folyamat pedig végső soron ahhoz vezethet, hogy az érintettek fokozatosan elveszítik önbecsülésüket, önbizalmukat (Goodmann és Sax 1991; Snow és Anderson, 1993).
A hajléktalanság vonatkozásában a mentális jóllét egyik további fő gátló tényezője a pozitív jövőkép hiánya. A hajléktalanok számára gyakran az azonnali túlélés jelenti a fő célkitűzést, ami miatt a hosszú távú tervek megfogalmazása és követése nehezített számukra. A hajléktalanság állapotába kerülve az egyének gyorsan elveszítik a tervezési képességüket, ami által képtelenné válnak az életük irányításának megtartására. Mindemellett a hajléktalan identitás elfogadása, az ideiglenes szálláshelyek használata, a segítségnyújtó kezdeményezések és menedékforrások bár enyhíthetik a szegénység fizikai és pszichológiai szenvedéseit, ha ezekhez nem kapcsolódik aktív társadalmi beilleszkedésre irányuló erőfeszítés és önbizalmat növelő, kreatív környezet, akkor a puszta túlélési vágy nem alakul át életigenlő törekvéssé (Barabásné Koller 2006; Snow és Anderson 1993).
A hajléktalan emberek napi rutinja szintén kedvezőtlenül hat mentális egészségükre. A hajlékkal rendelkező átlagember számára a rendszeresség, a napi út az idő és tér folytonosságának érzetét biztosítja. Ezzel ellentétben a hajléktalanság az idő- és térbeli folytonosság megszakadásához vezet, hiányoznak a napi út során az állandó helyszínek, a rendszeresség (Fischer és mtsai., 1981).
Bene a budapesti Práter utcai melegedőben menedéket kereső hajléktalanok napi rutinját vizsgálta 2020-as felmérésében. A Bene általa megkérdezettek közül sokan bizonytalanságról számoltak be a napjuk alakulásával kapcsolatban, ami a tervezhetőség hiányát támasztja alá. Ami a válaszadók napi tevékenységeit illeti, azok változatosak voltak, néhányan csupán pár fő tevékenységet említettek, míg mások részletesen beszámoltak az egész napjukról. Az étkezés volt a leggyakrabban említett tevékenység, mely körül szerveződik az életük, ugyanis a megkérdezetteknek jellemzően jelentős távolságokat kell megtenniük az ingyenes ételosztásokért. A munkavégzés és munkakeresés szintén kiemelt szerepet kap az életükben, amely nem csak megélhetési forrás, de a társadalmi beilleszkedés és a bizonytalan helyzetből való kitörés esélyét is jelenti. A társasági élet, vásárlás, csavargás, gyűjtögetés és az alkoholfogyasztás szintén fontos szerepet tölt be a napi rutinban, amit nyíltan vállalnak. További tevékenységek közé tartozik az újságolvasás, lottózás, kacatok gyűjtése és a parkokban való időtöltés. Mindezek alapján megállapítható, hogy a megkérdezettek által végzett napi tevékenységek zöme céltalan, tartalmatlan, a mentális jóllét épülését nem szolgáló időtöltés (Bene, 2020).
A fedél nélkül élők esetében további fontos tényező a gyakori szerhasználat, amely a fizikális egészség mellett egyértelműen negatív hatással van a mentális egészségre is. A szerhasználat nemcsak előidézheti, hanem következménye is lehet a hajléktalanságnak. A hajléktalanság és a különböző szerabúzusok kapcsolatával számtalan szakirodalom foglalkozik. Fischer szerint az alkoholfogyasztás és a kábítószer-használat előfordulása az érintettek körében 5-80%, illetve 2-70% között mozog. A kutató kiemeli, hogy az alkoholproblémákkal küzdő hajléktalanok szomatikus egészségi állapota különösen gyenge, és hogy az ilyen életmóddal járó körülmények miatt fokozottan ki vannak téve a viktimizációnak. Továbbá Hanzlick megfigyeléseit idézi, melyek szerint a hajléktalanok haláleseteinek 70%-a valamilyen formában összefügg az alkoholfogyasztással (Fischer és mtsai., 1981; Komáromi, 1994).
A mentális jóllét egyik alapfeltétele az egészéges, szeretetteljes szociális kapcsolatok megléte. Az irodalmi áttekintések nyomán elmondható, hogy a stabil társas kapcsolatok és támogató hálózatok elengedhetetlenek az egyén egészségének és jólétének fenntartásához. A társadalmi dezintegráció hatásait az iparosodás és urbanizáció kontextusában széles körben elemezték kutatók, kiemelve, hogy a társadalmi normák és az elsődleges csoportokhoz fűződő kapcsolatok hiánya negatívan befolyásolja az egyén identitását és mentális állapotát. Durkheim azonosságot talált a társas kapcsolatok csökkenése és az anómia, illetve öngyilkosság között. Szintén a társas kapcsolatok és kötődések fontosságát hangsúlyozza Bowlby, Ainsworth, és a korai pszichoszociális fejlődéselméletek, valamint a pszichoanalízis is. Caplan és Cobb kutatásaikban a társadalmi támogatás kulcsszerepét hangsúlyozzák a stresszel kapcsolatos betegségekben, és a támogató rendszerek stresszcsökkentő hatását (buffering effect) vizsgálják. Caplan a kapcsolatok tartósságának és kölcsönösségének, Cobb pedig a társas támogatás információs aspektusainak fontosságát emeli ki (Ainsworth, 1979; Bowlby, 1969; Caplan, 1974; Cobb, 1976 Durkheim, 1982 id. Albert és Dávid, 2001:13-15. o.).
Jacqueline Wiseman, a szimbolikus interakcionizmus kutatója, 1970-ben publikálta az amerikai Skid Row alkoholistáinak életét bemutató munkáját, amely a társadalmi margó fogalmát elemzi. Ez a fogalom az egyén által mobilizálható erőforrások, kapcsolatok és személyes jellemzők összességét jelenti, amelyek lehetővé teszik számára, hogy nehéz helyzeteket kezeljen vagy azokból kiemelkedjen. A társadalmi margó egyfajta tűrési szintet képvisel, amely megengedi az egyénnek, hogy bizonyos hibákat kövessen el anélkül, hogy súlyos következményekkel kellene számolnia, mint például az állásának elvesztése vagy a társas kapcsolatainak romlása. Ez a “leeway” vagy szabad tér az egyén körül kialakított pozitív tulajdonságokon és a másoktól kapott jóindulaton alapul, amelyet bizonyos mértékig az egyén is befolyásolhat. Wiseman szerint a társadalmi margó az interperszonális kapcsolatokon keresztül hozzáférhető erőforrásokat jelenti, amely akár pénzhez hasonlóan is felhalmozható. A magasabb társadalmi pozíciót elfoglaló személyek általában nagyobb társadalmi margóval rendelkeznek, ami szélesebb kapcsolati hálót és erőforrásokat jelent számukra. Ugyanakkor a tartósan nagy társadalmi margóra való támaszkodás, mint például alkoholizmus vagy tartós munkanélküliség esetén, a társadalmi margó csökkenhet vagy teljesen eltűnhet, ami súlyos következményekkel járhat az egyén számára. A társadalmi margó elvesztése nem csak a mindennapi helyzetekben való önbizalom csökkenésével jár, hanem a hajléktalanság kockázatát is növelheti, hiszen a társas kapcsolatok és az ezeken keresztül elérhető támogatások hiánya vagy kiapadása jelentős nehézségekkel szembesíthet (Wiseman, 1970 id. Albert és Dávid, 2001: 20. o.).
Amikor valaki elveszíti állandó lakóhelyét, bizonyos társadalmi szerepeket is elveszíthet, mint például a családi, baráti és szomszédi kapcsolatokban betöltött szerepeit. A hajléknélküliség alapvetően magával hozza az egyén társadalmi struktúráktól és személyes kapcsolati hálóktól való elkülönülését. A hajléktalanná válás következtében tapasztalható társadalmi kirekesztődés eredményeként az egyének egyre inkább izolálttá válnak, előző kapcsolataik gyorsan megszűnnek. Ellehetetlenül a családdal és barátokkal való folyamatos kapcsolattartás, a velük való viszonyok ápolása, így az érintettek elvesztik azon kötődéseiket, amelyek a hajléktalanság előtti életükhöz kapcsolták őket. Az egyén társas kapcsolatainak elvesztése, különösen a hosszú távú társas izoláció és családi támogatás hiánya pedig csak tovább súlyosbíthatja a helyzetet. Pont akkor csökken a rendelkezésre álló társadalmi támogatás, amikor a rá irányuló igény növekszik. Az elszigeteltség ily módon egyszerre szolgál a hajléktalanság okaként és következményként. Az izoláció hatására továbbá a hajléktalan személyek elveszítik az életük feletti irányítást, és a “tanult tehetetlenség” (learned helplessness) pszichológiai állapotába kerülhetnek. Egyes hajléktalanok esetében a tehetetlenség és az általános passzivitás veszi át az uralmat, ők azok, akik még azokat a segítségnyújtási lehetőségeket sem használják ki, amelyek rendelkezésükre állnának. Ezzel szemben mások túlzottan is függővé válnak a támogató intézményektől, és felhagynak azokkal a független törekvésekkel, amelyek saját erőfeszítéseket igényelnének (Barabásné Koller 2006; Goodmann és Saxe 1991; Levendel 2020).
Robert K. Merton anómiaelmélete arra épül, hogy a társadalom különböző kulturális célokat és értékeket határoz meg, amelyek elérését intézményesített eszközök segítik. Merton öt különböző módját azonosítja annak, ahogy az egyének ezekhez a célokhoz és eszközökhöz viszonyulnak. Ezen viszonyulási módok közül a hajléktalanok esetében gyakran előforduló adaptációs forma a “visszahúzódás”, amikor az egyén elutasítja mind a társadalmilag elfogadott célokat (gazdagság, karrier), mind az azok elérését elősegítő eszközöket (megfelelő munkahely, bérezés, lakhatás). Merton kiemeli, hogy a társadalomból kiközösítettek, bár nem részesülnek a társadalmilag kínált jutalmakban, kevesebb frusztrációt is tapasztalhatnak, mivel nem törekszenek ezek elérésére. A visszahúzódás ugyanis egy olyan személyes adaptációs forma, amely hirtelen státusz- és szerepváltozáshoz kapcsolódik, és bár társadalmi kitagadottsághoz vezet, az érintettek egyúttal kevésbé érzik a társadalmi elvárások nyomását. Merton megállapítja továbbá, hogy a hajléktalanok fizikailag a társadalom részét képezik, de nem részesülnek annak közösségében, így a társadalom peremére szorulnak. A társadalomnak azonban kötelessége védőhálót kínálni az ilyen módon “kilépett” személyek számára, mivel továbbra is annak tagjai (Merton, 2002).
A fent idézett szakirodalmak egyértelműen alátámasztják, hogy a hajléktalan személyek mentális egészségére számos tényező van negatív hatással. A pszichológiai problémák felerősödése, az önbecsülés elvesztése, a jövőkép hiánya, a rendszertelen, tartalmatlan napi rutin, a társadalmi margó megszűnése, a tanult tehetetlenség, valamint az anómiaelméletben is megfogalmazott társadalom peremére való szorulás mind-mind negatívan hat a hajléktalanok mentális egészségére. A lakhatási kérdés csak egy a hajléktalan léttel járó rengeteg kihívás közül.
Készítette: Hajnerné Hauszbeck Dóra
szakmatámogatási (módszertani) munkatárs
Irodalomjegyzék:
Albert F. és Dávid B. (2001). Ha elszakad a háló…A hajléktalanság kapcsolathálózati megközelítése. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.
Barabásné Koller E. (2006). Az otthontalanság pszichológiai hatása a hajléktalan életmóddal kapcsolatba kerülő személyek identitásváltozásában. In: Mentálhigiéné és pszichoszomatika, 7 (4). 329–345. o.
Elérhető: https://real.mtak.hu/58544/1/mental.7.2006.4.5.pdf (Letöltve: 2023.12.28.)
Bene B. (2020). Hajléktalan emberek térbeli mobilitása – térképalapú elemzés a Práter utcai nappali melegedőben felvett kérdőívek alapján. In: Tér és Társadalom, 34 (3). 193-223. Elérhető: https://tet.rkk.hu/index.php/TeT/article/view/3256
(Letöltve: 2024.01.02.)
Buda B. (1994). Mentálhigiéné. A lelki egészség társadalmi, munkaszervezeti, pszichokulturális és gyakorlati vetületei. Aminula Kiadó.
Feitel, B., Margetson, N., Chamas, J., Lipman, C. (1992). Psychosocial background and behavioral and emotional disorders of domeless and runaway youth. In.: Hospital and Community Psychiatry Febr.,43 (2), 155-9. o.
Fischer, C. S., Jackson, R. M., Stueve, C. A., Gerson, K., Jones, L. M., Baldassare, M. (1981). Networks and places. American Journal of Sociology, 87 (3), 764-767. o.
Goodmann, L. és Saxe, L. (1991). Homelessness as psychological trauma. In: American Psychologist, 46 (11), 18-23. o.
Hajduska M. (2022). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó Kft.
Hajnerné Hauszbeck D. (2024). A veszprémi hajléktalanszálló által működtetett foglalkoztatási programok hatása a résztvevők mentális egészségére című szakdolgozat, Pannon Egyetem Humántudományi Kar, 2024.
Komáromi É. (1994). A hajléktalanság mentálhigiénéje. In: László K., Oross J. (Szerk.) (1996). A hajléktalanság sebei. Népjóléti Minisztérium Szociális Válságkezelő Programok Irodája és a Peremhelyzetű Csoportok Módszertani Osztálya 3-32. o.
Levendel L. (2020). Egy ország gyógyítása. Liget Műhely Alapítvány. 174-181. o.
Merton R.K. (2002). Társadalomelmélet és társadalmi struktúra – Válogatások, Osiris Kiadó Kft.
Snow D. A. és Anderson L. (1993). Down on Their Luck. A study of Homeless Street People. University of California Press.
